Harry és Ginny - Az első csók

 Ott álltam az ajtajában.  Az Odúban. Korábban Ronnal és Hermionéval olvastuk a Reggeli Prófétát a nappaliban, mikor Mrs. Weasley azt mondta, kezdjünk el készülni, mert indulunk a kviddics kupadöntőre. Ő is ott volt. Valahogy, a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy szeretem, azonban csak most kezdett kiteljesedni rajtam. A szívem hevesebben dobogott, mint általában, és egyfolytában őt néztem. Néha elkapta a pillantásomat, ilyenkor elmosolyodott. Gyönyörű a mosolya. Minden alkalommal látszott a szemében egyfajta melegség, ami belém is átáradt. Fantasztikusan éreztem magamat a közelében.

Édesanyja szavára a lány elindult felfele a lépcsőn. Tétován bámultam utána, aztán elindultam ugyan arra, amerre ő. Először a saját szobámba mentem be, ahol átvettem a pólómat, majd amilyen gyorsan csak tudtam, Ginny ajtaja előtt teremtem. Bizony. Az imádott szépség, aki nélkül megvesznék, nem más volt, mint Ginny Weasley, Ron huga. Valóban, így elég nehéz dolgom van, egyszerűen nem tudom mit tegyek. Ha elmondanám a barátomnak, azt hiszem, egyszerűen kinevetne. Hermione pedig... Rögtön továbbadná Ronnak. Szóval nem tudom mit csináljak.

Idekintről lehetett hallani, amint pakolászik, illetve ahogy egy-egy textil darab végigsúrolja a bőrét. Azt a gyönyörű, bársonyos, fehér bőrét. Kicsit érzelgősnek tűnhet ez az egész, mert ugye én vagyok a nagy kemény Harry Potter. Legbelül azonban annyi érzelem dúlig bennem, amit egészen eddig elfolytottam, úgy érzem, most muszáj kiadnom magamból.

Az ajtó túloldaláról meghallottam Ginny finom, kedves kis hangját. Valamit motyogott, de nem egészen értettem. Azt hiszem, benne volt, hogy Harry, de valószínűleg képzelődöm. Ekkor finoman, de határozottam kifújta a levegőt, és a következő pillanatban nyílt az ajtaja. Már-már az ájulás szélére kerültem a látványától. Szikrázó vörös hajának egy tincsét hátrafogta, míg a többi a vállára omlott. A bőre olyan puhának tűnt, azt hiszem, nem bírom ki, hogy meg ne érintsem. Két szép zöld szeme melegséget árasztott, arcán megannyi érzelem tükröződött: meglepettség, boldogság, zavartság. A szája mattul fénylett. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, azonban még sosem láttam ilyen csábító ajkakat, mint az övéi. Egy gyönyörű, lilás-rózsaszín, könnyű anyagú, combközépig érő, pánt nélküli ruhát viselt, mely nem takarta el sima és formás lábait. Végül pedig egy, a ruhájához tökéletes passzoló lapos talpú cipőt vett fel. 

Már így, külön, külön felsorolva is érezni lehetett a varázslatot, azonban senki nem kaphatja vissza mindazt, amit én akkor, mikor megpillantottam. Ő ekkor belenézett a szemembe, amitől megszédültem egy kicsit, de álltam a pillantását, és én is elmosolyodtam. Abban a mosolyba pedig belesűrítettem minden érzésemet és gondolatomat. Ekkor úgy éreztem megállt az idő, és megszűnt a külvilág. Csak mi ketten voltunk ott, én és ő. Nem tudtam nem őt nézni, nem tudtam félrepillantani, sőt, még pislogni sem. Az egész lénye megigézett. És akkor, ott, megfogtam a kezét, és magamhoz húztam. Finom bőre érintésétől egy pillanatra kirázott a hideg. 

Ő mellém lépett, és ráhajtotta a fejét a mellkasomra. Az egyik kezemet a derekára tettem, a másikkal pedig átkulcsoltam törékeny kis ujjait. Ő a másik kezét átkulcsolta a hónom alatt, és rátette a vállamra. Így álltunk hosszú másodpercekig, majd Ginny felpillantott rám. A kezem, amely eddig a derekán volt, most végigsimított a haján. Aztán közelebb hajoltam hozzá. Ő lábujjhegyre emelkedett, s ekkor ajkaink összeértek. Finom, érzelmes csókban forrtak össze ajkaink. A pillanatot végtelennek éreztem. Megeshet, hogy csak pár másodperc volt, talán hosszú percekig csókolóztunk, de a végeredmény ugyan az lett: elváltak az ajkaink egymástól, és már csak azt a gyönyörű csillogó szempárt láttam. Nem tudtam megállni, ki kellett mondanom:

- Szeretlek. 

Ginny finoman lemosolygott a föld felé, majd ismét megcsókolt. Bár nem mondta ki, ez biztosan azt jelentette, ő is szeret. Ezt üzente ezzel a csókkal.

6. bejegyzés: Én vagyok az ördög!

szeptember 4.

Szóval szeptember 4. én reggel viszonylag későn keltem fel, így sietnem kellett a szokásos reggeli teendőkkel, hogy elérjem a reggelit. Szokás szerint két vajas-lekváros pirítóst ettem egy csésze mézes teával. Mindent összevetve átlagosan indult a vasárnapom (nálunk a kevés napi óraszám miatt hétvégén is van tanítás). Egyébként ma is odahívtam magamhoz Peter-t, kérve, egyen velünk. Mosolyogva elfogadta az ajánlatomat, és mellém ült. Ekkor Kate egy székkel odébb foglalt helyet. Nem tetszik neki a helyzet, miszerint jóban vagyok a szeplős kis barnával, nem érezte „közénk valónak”, amiért egyszerűen kiröhögtem, ő pedig besértődött ezen. Annyi jó elveszteni az ember egyetlen barátját, már ha mondhatjuk így. Mert hát nagyjából úgy érzem, ebben az iskolában mindenki az ellenségem. Miközben átsétáltam a mágiatörténet terembe, eszembe jutott, milyen régen is láttam Al-t és James-t. Meghagytam magamnak, szünetben felkeresem őket. Az óra egyébként szokásosan unalmasan telt, egy hosszú-hosszú szöveget kellett elolvasnunk Lady Margerte kisasszonyról, aki az évezred egyik legnagyobb boszorkánya volt. Mármint a Krisztus előtti 20. évezredben. Remek.

Átváltozástan következett. Korábban ezt az igazgatónő tanította, azonban most egy Rokus Hongwald nevezetű tanár vette át a helyét. Nem tudom, McGalagony milyen volt, azonban ez az „ürge” borzalmas. egész órán körmöltünk, a tankönyvből másoltunk át bekezdéseket pergamenre (!!!), a házi feladat pedig további két oldal volt. Hát kössz. Valahogy úgy éreztem, minden egyes átváltozástanunk így fog telni. A gondolattól kirázott a hideg. 

A szünetben felkerestem kis barátomat, Peter-t. A utóbbi egy-két napban rengeteg időt töltöttem vele: reggelinél, szünetekben, vacsoránál, illetve még vacsora után is, késő estig a klubhelyiségben ültünk, és beszélgettünk, házit csináltunk, vagy csak csendben gondolkoztunk az élet dolgain. Kezdetben nagyon megszeppent fiúcskának tartottam, azonban most, egy nappal később már úgy tűnt, a zárkózottság csak külsőség. Ha bárki szerette volna jobban megismerni, hagyta volna. Csak épp senki sem akarta. 

A mi nagy beszélgetéseink alatt sok dolog szóba került: az én szüleim (teljesen elkápráztatta, hogy imádott példaképe, Harry Potter az édesapám), az ő szülei (segít neki feldolgozni, ha beszélhet róluk), a suli (mind a ketten közepes tanulók vagyunk, bár ő szorgalmasabb nálam), a korábbi életünk (én is és ő is jó családból származik, aranyvérű, én pedig majdnem arany vérű) stb...

Egyébként amióta időm nagy részét P.-vel töltöm, azóta Kate nem igazán barátkozik velem. Most szünetben is láttam, amit Margaret-tel, a gonosz Mardekárossal dumálgatott, meg vihogott együtt. Kis áruló. Nekem meg közben eszembe jutott, hogy meg kell keresnem a két bátyámat, mert régen találkoztam velük. Elindultam az udvaron, be az épületbe, és közben rengeteg tekintetet éreztem a hátamba fúródva. Aucs. 

Bent több folyosót végigjártam, míg végre megpillantottam Albust hátulról. Már éppen odaköszöntem volna neki, mikor észre vettem a szörnyűséget, magát a gonoszt. Egy csókot. Történetesen Al csókolózott egy cuki kis szöszivel, aki ha jól emlékszem, egy évfolyamra jár vele. Ott és akkor majdnem elhánytam magam, így gyorsan elmasíroztam mellettük. Annyira bele voltak feledkezve a nyalakodásba, hogy észre sem vettek. Út közben az útra köptem, kifejezvén ezzel mélységes megvetésemet. 

- Miss Potter - hallottam meg egy ismerős hangot. - Nagyon örülnék, ha nem köpdösne rá a cipőmre, vagy esetleg nem ölné meg a vadászgörényemet. Sajnos mindkettő megtörtént, így nem örülök, gondolom elhiszi ezt nekem. - fejezte be Mr. Klyne, a bájitaltan tanárunk. Na igen, az egy véletlen eset volt, nem kéne felemlegetni. Azonban hosszú másodpercekig nem döbbentem rá, hogy leköptem a tanár úr cipőjét.

- Öm, persze, elnézést. - mondtam, és lehajtott fejjel elhúztam a csíkot. 

Sötét Varázslatok Kivédése tanórán a sötét erőkről beszélgettünk. Ez már a második óra varázslás nélkül. Egyszerűen varázslatos. 

Végül a bűbájtanon megtanultuk a zárnyitó bűbájt (nem túl bonyolult) és ezután kaptunk egy kis gyakorlatot. Mindenkit bevezettek egy különleges terembe, ahol zárt ajtón kellett úgy, hogy kinyitjuk azokat. Mindenkinek mérték az idejét. Egyébként negyedik lettem, de csak mert gyorsan tudtam futni az ajtók közt, magában a varázslásban nem voltam annyira szuper. 

Órák után mindenki kitódult az udvarra. Én is mentem, aztán mikor észrevettem, mitől volt olyan sok ember ott, rögtön elment a kedvem. A kedves ki Kate azonnal rám mutatott a tömegben, és hangosan rákezdte.

- Nézzétek, ott! Az Lily Potter! Ő akit nem nevezünk nevén újjá éledt a testében! A gonosz újra feltámadt! Bizonyíthatja ez a könyv is! - mutatott a zárolt részlegről hozott krónikámra. Tehát így tűnt el... - Itt van! A sötét nagyúr pálcája 13 és fél hüvelykes, tiszafa, főnixtoll maggal. Potternek pontosan ugyan ilyen pálcája van! - Mutogatott rám hevesen. Azt hitte, majd sírva elrohanok. Az arcomról azonban csak mélységes megvetést olvashatott le. - És képzeljétek! A vére bájitalba elkészítve halálos méreg, meg is ölte vele Mr. Klyne görényét! - fokozta tovább.

- Ez így van! - hallottam meg a tanár úr hangját a tömegből. De aranyos, nem hogy védene, még inkább ellenem uszítja a többieket...

Mindenki motyogni kezdett, és egy emberként fordultak felém.

- Rendben! - szólaltam fel. - Lehet, hogy ez mind igaz. Nem tudom. De ne felejtsétek el, apám volt az, aki legyőzte a gonoszt. Soha nem fog tudni visszatérni! - vágtam vissza. A többieket azonban nem győzte meg. Hevesen hurrogtak, aztán hirtelen Margaret hangját hallottam meg a tömegből.

- Gyilkos, gonosz! Gyilkos, gonosz! - kántálta, mire a többiek is rákezdték. Ahogy elindultam feléje, a sorok szétnyíltak, néhányan megdobáltak pennával, de nem érdekelt. A bal kezemmel a zsebemben turkáltam valami éles tárgy után. Találtam egy üvegdarabot. Még a vonatról kerülhetett oda. Mikor odaértem a Mardekároshoz a szemébe néztem, és csak ennyit mondtam neki:

- Menj a pokolba! - és ekkor megtettem, amit korábban sosem tudtam elképzelni.

- Ne! - kiáltott fel, de késő volt. Az üveggel egy pillant alatt megnyestem a csuklóm, amiből kispriccolt az addigra feketévé vált vér, és majdnem a szemébe ment, de szerencsére (vagy nem szerencsére) csak a szemöldöke szélét találta el. A fél arcán végigfolyt a fekete folyadék. A lány üvöltött, de olyan fájdalmasan, ahogyan még nem hallottam embert ordítani. Próbálta a talárjával leitatni, azonban nem sokat ért: csak kiégette a tálárt, és valamennyire a kezén a bőrt. Mindenki kiáltozni kezdett, én meg ott álltam, véres kézzel, és nem tudtam mit tegyek. Ekkor McGalagony professzor tűt fel, és megpillantván Margaretet, azonnal üzent a gyógyítók után. A lány arca ugyanis olyan volt, minta letépték volna róla a bőrt: a csupasz hús látszott, és úgy tűnt, lassan a fehér csont is előbukkan. Nem lehetett eldönteni, savval önthették le, vagy megégették, esetleg kombinálva a kettőt. Hihetetlenül rusnya lett, és látszott rajta, még most is kínlódik. Borzalmas látvány volt. Nem hiszem el, hogy miattam történt. Az igazgatónő felemelte a szenvedő Mardekárost, és elvitte a gyengélkedő felé, a többieket pedig szétküldte. Ők azonban nem mozdultak, inkább engem pásztáztak, vagy épp sértegettek. Az egyik srác előkapta a pálcáját is, és valami olyan átkot küldött rám, amitől hatalmasra nőtt a fogam. Nagyon rossz érzés, nekem elhihetitek. Hamarosan észbe kaptam, és elindultam az épületbe. Néhányan követtek, ekkor azonban futásnak eredtem. Próbáltam lehagyni őket, de egészen a harmadik emeletig üldöztek. Ott beszaladtam a mosdóba, és lerogytam a padlóra. Zokogtam, zokogtam, és csak tovább zokogtam. Hirtelen egy halk hang csendült fel.

- Mi a baj? - szólalt meg valaki az egyik wc-ből.

- Hagyj békén! - sikítottam, mire az alak előbukkant. Kisebb szívrohamot kaptam, mikor egy szellemlány bukkant ki onnan. 

- Hisztis Mirtillnek hívnak. És téged? - kérdezte.

- Lily Potter.

- Potter? Ó, édesapáddal sok közös emlékem volt... Ugye szingli még? - érdeklődött.

- Ömm, nem... - nevettem el magam majdnem. - Anyu férje. 

- És ki az anyukád?

- Ginny Potter.

- Várj csak... Ugye korábban Weasley volt? A nyavajás...

- Hé! Nem beszélhetsz így az anyámról!

- Na, ne kapd fel a vizet! Szóval mi a baj? - kérdezte meg újra, maikor megnyugodtam. Én pedig elmeséltem neki mindent.

- Azt hiszik, hogy a Sötét Nagyúr te vagy? Végül is... - gondolkodott el.

- Hé! Nem én vagyok az! - szálltam vitába.

- Persze persze... De ha mégis... Én mindig tudtam! - nézett rám villogó szemmel, mire nem tudtam nem elnevetni magam. Ezután kedvesen elköszöntem, mert már elég erősen éreztem magamat, hogy nyilvánosság elé lépjek. Gyorsan végigszáguldottam a folyosón, és megúsztam a klubhelyiségig egy "Mi van, Potter, félsz, he?" és egy "Sötét dög!" beszólással, illetve megannyi megvetéssel vagy éppen félelem teli pillantással. 

Odabent aztán elslisszoltam mindenki mellett, így senki nem szólt meg. 

A hálókörletemben egyetlen lány tartózkodott: Kate.

- Mi van, Potter, idetoltad a képed? - kezdte egy olyan tipikus kis ribanc hangon.

- Egyetlen szó, Longbotom, és meghalsz. - reagáltam.

- Úgy sem mered! - vihogott.

- Crucio! - kiáltottam. Nem is tudom, hogy juthatott az eszembe, hiszen életemen nem hallottam. Valahogy, ott volt bennem. Az igére Kateline vonaglani kezdett,  sikítozni, és őrjöngeni. Pár másodperc múlva abbahagytam a koncentrálást, véget vetvén a szenvedésének. Egészen közel hajoltam az arcához, és egyenesen meglepődtem azon, amit mondtam.

- Csak nevezz még egyszer gyávának, és meghalsz! Ez a kis dolog, pedig maradjon a kettőnk titka, mert ha kifecseged, annak súlyos következményei lesznek. - suttogtam, majd visszaültem az ágyamra. Az "ex" barátnőm, ekkor riadtam kirohant az ajtón, és egyedül maradtam a szobában. És sírni kezdtem. Sírni, amiért ezt tettem. Sírni, mert egy szörnyeteg vagyok. Egy szörnyeteg!!

5. bejegyzés: Méreg

szeptember 3.

Elkövetkezett tehát a második tanítási nap. Kivételesen eléggé korán sikerült felkelnem, hátha már reggel 6 körül keresne McGalagony professzor, hogy elmondja, mi van a pálcámmal. Ebben a hajnali órában azonban úgy éreztem, nem tudok várni. Annyira zavart már, egyszerűen semmit nem tudtam. És mi van, ha az igazgatónő nem lett volna hajlandó elárulni? Nem, ezt nem kockáztathatom meg. Most vagy soha. Belebújtam a finom, puha papucsomba, és elindultam kifelé a szobából. Halk nyöszörgést hallottam Ann ágya felől, illetve még Kate szuszogott úgy, mint aki bármelyik pillanatban felkelhet. Vártam tehát néhány másodpercet. Kinyitottam az ajtót, majd finoman becsuktam magam mögött. Lecsoszogtam a lépcsőn, egyenesen a klubhelyiségbe, onnan pedig ki a folyosóra.
- Lumos! - suttogtam el a fény bűbájt, mire a pálcám végén megjelent az ismerős kis fénygömb. A kövér dáma szitkozódva kelt fel.
- Hé, kapcsold le azt a lámpát! Nem tudok aludni! - szólalt meg álmosan.
- Bocsánat! - mondtam gyorsan, majd tovább siettem. A lépcsőn majdnem beleakadtam Félig Fej Nélküli Nick-be, de időben eloltottam a fényt, így nem vett észre. Na ez meleg volt. Ezek után gond nélkül elértem a könyvtárat. átnéztem néhány régebbi darabot, de sehol nem esett szó különleges nagy varázslók pálcájáról. Ekkor megpillantottam a zárolt szekciót. A könyvtáros nő mélyen aludt, így arra vettem az irányt. A vaskeretes ajtó csikordulására szusszant egy nagyot, én meg megkövültem a lebukás félelmétől. Gyorsan beosontam a könyvek közé. Ekkor megakadt a szemem egy nagy, vastag könyvön: Harry Potter krónikái. El sem hiszem: hiszen az apu! Már épp kinyitottam volna, mikor a távolban fényt pillantottam meg. Annyi időm maradt csak, hogy eldugjam a krónikákat a ruhám alá, mert ezek után a lassan nyolcvan éves, de még mindig ádáz tekintetű Frics urat láttam meg szemtől szemben.
- Na most megvagy! Hajnali mászkálás a zárolt szekcióban, igaz? Viszlek is az igazgatóhoz! - hörögte, majd nyakon csípett és felcipelt McGalagony professzorhoz.
- Jó reggelt! - köszöntem halkan.
- Jó reggelt Potter, jó reggelt Mr. Frics! Mi a probléma? - kérdezte fáradt hangján.
- Ezt a kis Potter ivadékot, kérem - kezdte az öreg. - pár perce elkaptam, amint a zárolt részlegen nézelődött. - vágott a végén egy elégedett vigyort.
- Mr. Frics, légyszíves fáradjon ki. Szeretnék négy szem közt beszélni a lánnyal. - szólott az igazgatónő, mire az idős gondnok elhagyta a  helyiséget. Mikor már csak ketten voltunk, lágy hangon beszélt hozzám.
- Lily! Látam kíváncsiságodat édesapádtól örökölted, de megkérnélek, hogy többször ne keresgélj a zárolt szekcióban, mert azt már nem nézhetem tétlenül. - mondta. - És egyébként találtál valamit?
- Nem, tanárnő, semmit. - füllentettem. Arca kifejezéstelen volt, így nem tudtam eldönteni, hisz-e nekem, vagy sem. Ekkor vonásai ellágyultak, arcára mosoly ült ki.
- Hát persze. - csak ennyit mondott. Úgy éreztem, a téma le van zárva, ezért távoztam az igazgatónő szobájából. Ezek után visszatértem a lányok hálókörzetébe, már azt hittem, vissza sikerül bújnom az ágyba észrevétlenül, mikor megláttam, hogy Kate ébren ül az ágyán.
- Merre jártál? - kérdezte.
- Na jó, ne mondd el senkinek, de... - és ekkor elmondtam neki az egész reggelemet. A könyvet, Frics-et, a tanárnőt... Ámulatba ejtette a dolog.
- Hogy gondolhattad, hogy belopózol a tiltott részlegre?! Esküszöm, nem vagy normális! - mondta a lány komolyan, mire elnevettem magam, és megmutattam neki a zsákmányt. Elkezdtük olvasni az első oldalakat, azonban a többiek elkezdtek ébredezni, így benyomtam a többi tancucc közé. Az első óránk bűbájtan volt. Magamra öltöttem a fekete taláromat, és lesiettem a terembe.
- Most, hogy mindenki megérkezett, kezdhetjük is az órát az alapokkal. - kezdte Motez tanár úr. A fél osztály ásítozni kezdett, őt azonban nem érdekelte, és vadul magyarázott a bűbájtan fontosságáról. Végül óra végén elkezdtük tanulni a Lumos! -t ami nekem már kifogástalanul ment, meg is dicsértek érte.
Következett a gyógynövénytan, ahol Mr. Longbotom beszedte a házi feladatokat, majd folytattuk a tanulmányainkat a kertek világában. Elmesélte, mely betegségekre nyújthatnak gyógyírt az egyszerű, saját kertünkben is megtalálható növények. Az egyszerű torokfájástól elkezdve, egészen a súlyosabb betegségekig, nagyon sok bajra alkalmazható minden ilyen kis gyom.
A szünetben Kate-tel észrevettünk egy srácot, aki épp Queen mellett állt egy szál virággal. Úgy tűnt, szeretné neki odaadni, de végül eldobta, és arcát a tenyerébe fektetve leült egy fa tövébe. Odaszaladtam hozzá, azonban barátnőm inkább meghúzódott a háttérben.
- Hé! - kocogtattam meg a vállát. - Peter! - erre már felemelte a fejét.
- Te tudod a nevemet? - kérdezte megszeppenve. Barna hajú, szeplős fiúcska volt, aki fiatalabbnak tűnt a koránál.
- Persze, hiszen figyeltem, mikor beosztottak. Peter Grey a neved! - mosolyogtam rá. Ő is visszamosolygott, mire megöleltem.
- Figyelj, nincs kedved velünk enni a vacsoránál? - kérdeztem tőle kedvesen. Ez úgy tűnt, teljesen meghatotta, könnyeivel küszködve bólogatott. Még soha nem hívták sehova. Világ életében kitaszított volt. Nem nézhettem tétlenül. Ezalatt Kateline végig csóválta a fejét, de nem érdekelt. Meg fogok barátkozni Peter Grey-jel, ha addig élek is! Oké, ez kicsit nagy kijelentés, de nagyjából érthetitek mire célzok.
A szünet hamar elszállt, a kis sráccal voltam végig. Mint kiderült, az apukája néhány hónapja meghalt, különös körülmények között, és ő azóta összeomlott. Kértem még, hogy meséljen, mert éreztem, hogy nagyon rég nem beszélt senkivel, nem oldhatta a magában lévő feszültséget. Talán még soha. Folytatta is volna, azonban ideje volt mennünk, kezdődhetett a bájitaltan óra.
Az idő alatt, míg Mr. Klyne tanár úr elkezdte az alapoknál, én a krónikákat nyitottam ki a pad alatt. Húsz perc telhetett el, mikor hirtelen felsikítottam: egy undorító, patkány szerű lény - mint később kiderült, vadászgörény - landolt a könyvemen.
- Ohh, elnézést Miss. Potter, Lucyke néha nagyon tapintatlan. - emelte ki egy mozdulattal a lényt az ölemből.
- Szóval, most egy nagyon egyszerű bájitalt fogunk elkészíteni. Mentanal levélre, és pár csepp vérre lesz szükség, a sajátotokra. Egy kiválasztott személy italát megitatom az én Lucy-mel, aki ettől megkapja pár percre a férfiú vagy leányzó néhány tulajdonságát - ezért van szükség a véretekre. Ne aggódjatok, pár csepp elég. Üveget találtok a padon, használjátok a könyvet! - mondta. Kissé furcsának éreztem, de miért ne? Ezért hát elkezdtem. Vizet melegítettem, majd pontosan két percig főztem benne a metániát. Végül egy apró vágást ejtettem a kezemen. A kiserdült vér ismét megfeketedett, majd sercegve belecseppent az üstömbe. Kicsit megijedtem, de mivel nem égette át az üstöt, nem hinném, hogy probléma lenne. a kész főzetet még három percig kellet forralni, majd a tüzet eloltva felönteni két deciliter hideg vízzel. Negyed órán belül mindenki kész lett. A tanár úr végig járt a padok között, aztán megállapodott a tekintete... rajtam.
- Lily Potter! A főzetnek remek illata van, add csak, megitatom Lucykével! - kezdte, mire gyorsan az üstöm után kaptam.
- Ne, inkább ne, kérem! - mondtam, védelmezően fogva az italomat.
- Ugyan már! - csavarta ki a kezemből. Én már akkor éreztem, hogy baj lesz, de hogy ekkora... Ahogy a lé a kis vadászgörény torkán lecsúszott, abban a pillanatban elájult. A tanár úr megijedt, odakapott megnézni a pulzusát.
- Meghalt! Meghalt! - jajveszékelt keservesen. - Te megölted őt! - mutogatott rám, én pedig váltig védtem az igazamat. A dolog odáig fajult, hogy az igazgatói irodában  kötöttünk ki. Mind a ketten előadtuk a saját variációnkat: az enyém az igazság volt, Mr. Klyne pedig azt a változatot, miszerint mérget kevertem a bájitalba, mert szabotálni akarom. Én erre kevesen védekeztem, amiből újabb vita alakult ki. Végül McGalagony leállított minket.
- Tanár úr, kérem fáradjon ki. - kezdte.
- De... - mondta volna azonnal a másik, de nem sikerült végigmondania.
- Azt mondta fáradjon ki! - emelte fel a hangját az igazgatónő, mire a bájitaltan tanár lekullogott a lépcsőn, vissza a folyosóra.
- Lily! Meg kell vizsgálnom a véredet. - adott oda egy üvegcserepet, illetve alá tett egy kis fiolát, hogy abba csepegjen. Ahogy az első feketévé vált vércsepp hozzá ért az üveghez, az azon nyomban szétrobbant, apró pici szilánkokra.
- Uram atyám! - fogta a fejét a professzor asszony. - A jóslat! Nem, nem... - jajveszékelt, majd elmondta nekem az igazságot, látván kíváncsi tekintetemet.
- A véred, lányom... Nos, mindent megsemmisít, amihez hozzáér, a belőle készülő, akár nagyon híg főzet is halálos méreg! - mondta ki a szomorú valót. Abban a pillanatban egy világ dőlt össze bennem. Nem lehetek önkéntes véradó! Na, de viccet félre téve, tényleg sokkolt a dolog.
- Kezdetben nem akartam neked ezt elmondani, de eme eset után, úgy gondolom, jogod van tudni. De sajnos semmi többet nem tudok. Egyedül a jóslatodból derülhetne ki. - szólta el magát. Ezt a kis infót elraktároztam magamban. Azt hiszem, később jól jöhet. Ezek után a tanárnő engedélyt adott, hogy a másik két órámat kihagyjam, és csendben pihenjek a hálóköreinkben. Kedvesen megköszöntem neki, és felszaladtam a szobába. Szerettem volna elővenni a könyvemet és olvasni tovább, mikor észrevettem az eltűnését. Nagyon kétségbe estem, mivel az az ember tudja: a zárolt szekción jártam. Nagyon sokat gondolkodtam ezen, azt hiszem több órát, mivel az ajtóban megpillantottam Kate mosolygós arcát.
- Hé, hát te meg? - kezdte volna el a kérdezősködést, de egy pszt-te elnémítottam.
- Majd elmesélem! De ha nem tévedek, épp késében vagyunk a vacsiról. - nevettem el magam, és a karját elkapva az étkező felé húztam
Odalent már mindenki a helyén ült, vígan eszegettünk, mikor megpillantottam a kis barna hajú srácot.
- Peter! Peter gyere, foglaltam neked egy széket! - intettem a kicsinek. Rögtön odaült mellém, és vígan fogyasztotta el a finom falatokat. Vacsora után aztán beszámoltam Kate-nek a történtekről. Riadtan fogata az esetet. Mikor viszont egy nagy sztori közepén tartottak, néhány szobatársunk beesett az ajtón, valószínűleg hallgatóztak. Úgy döntöttünk, új tanácshelyre lesz szükségünk. Na, de mindegy, a naplómat legalább a helyén találtam, így mindent le tudtam írni. Jó éjszakát!

4. bejegyzés: Kezdődik a tanítás!

szeptember 2.

Íme, ez az első tanítási nap. Kezdetben eléggé felizgatott a dolog, kíváncsi vagyok, mi fog történni az órákon. Azért remélem szerzek néhány barátot!

Reggel fáradtan keltem ki az ágyból. Egy fekete hajú, kedves arcú lányka ébresztgetett. Valahonnan ismerős az arca, de nem rémlik, honnan.

- Lily! Szia, Kateline vagyok. Ébredj, mindjárt kezdődik a gyógynövénytan óra! - rázogatott finoman. Én még sóhajtottam egy utolsót, majd felkeltem, és kisétáltam a mosdóba. Megmostam az arcom, amitől egy kicsit felfrissültem, készen álltam a napra. Magamra öltöttem a fekete munkataláromat, és Kate-tel együtt leszaladtam a klubhelységbe, onnan a kúriába, végül az udvaron át éppen hogy beestem a gyógynövénytanra. 

- Á, Miss Potter, Miss Longbotom! Ugye tudják, hogy édesapjaik sikerei miatt még nincsenek felhatalmazva a késésre! - finoman bólintottunk. - Reméltem is. - mondta elégedetten Mr. Neville Longbotom, a gyógynövénytan tanár. Pár másodpercen belül az egész osztály halkan felnevetett. 

-Szóval, lássunk neki a tananyagnak. - kezdte. Mindenki érdeklődve figyelte. Először elmondott néhány alapszabályt, majd nekikezdtünk a gyakorlati teendőkhöz. Az volt a feladat, hogy mindenki nézzen ki magának egy növényt a kis kertből, melyben egyszerű, nem mérgező növények voltak. Én az édesgyökeret választottam, mert nagyon tetszik a levele. Ezután a tanár úr kiadta órai munkának, hogy írjunk le mindent, amit a növényről tudunk (a könyvtárban is kutakodhatunk), illetve házi feladatnak befejezni. Gyorsan lefirkantottam pár mondatot, majd úgy tettem mint aki nagyon gondolkodik, egészen óra végéig. 

Következett a mágiatörténet. Ezt a tantárgyat Binns professzor tartja, és mindenki azt meséli, szörnyen unalmas. Nos, igazuk volt. Régi nagy varázslókról és boszorkányokról tanultunk, de a tanár annyit beszél és beszél, elkezdi mondani Lady Shingfield-et, majd áttér a régi varázslószokásokra... Azt hiszem, tényleg elaludtam.

A szünetet kint töltöttem az udvaron Kateline társaságában. 

- Milyen óra jön? - kérdeztem tőle.

- Azt hiszem Sötét Varázslatok Kivédése. - mondta. Ez eszembe jutva elkezdtem keresgélni a pálcámat a talárom zsebében, de sehol nem találtam.

- Kate, nem láttad valahol a pálcámat. - kérdeztem kétségbe esve. Nem hagyhattam el már az első napon!

- Hé, ezt keresed, Potter? - kiáltotta Margaret Queen, az arcom előtt lóbálva a keresett tárgyat. Utána kaptam, de elhúzta a kezét.

- Csak ne olyan sebesen! Halálfaló vagy, igaz? - kérdezte csúfondárosan.

- Azonnal add vissza a pálcámat! - hangsúlyoztam külön minden egyes szót.

- Azt lesheted! - mondta, s azzal elfutni készült.

- Capitulatus! - szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. Az ige kimondása után a pálcám kirepült a Mardekáros kezéből, én meg kapva az alkalmon odafutottam, felkaptam, és elmélyesztettem a talárom zsebében.

- Köszi Rose! - hálálkodtam az unokanővéremnek, aki pont időben érkezett.

- Nincs mit Lil! Na de siess, elkésel a következő órádról! - válaszolta, majd ő továbbállt, én pedig elindultam a SVK órámra.

A teremben már várt minket Johnson professzor, az idei évi tanárunk. Viszonylag magas volt, szürkés fehér hajú, körszakállas, szemüveges úr. Mint a legtöbb órán, ő is alapokkal kezdte: elmesélte, milyen veszélyes is ez a tantárgy, szóval pontosan követnünk kell az utasításait, stb, stb... Ezzel mint el a óra.

Vége is volt a napnak, mindenki visszatérhetett a hálókörletébe. Elkezdtem olvasgatni az órai tananyagokat, és eszembe jutott, hogy még be kéne fejezni a gyógynövénytan házi feladatot. Ekkor úgy döntöttem le megyek a könyvtárba. Katelin is csatlakozott hozzám, aki a mentáról akart bővebb anyagot gyűjteni. 

Odalent épp a Háztartási gyógynövények c. könyvet olvasgattam, mikor fekete hajú barátnőm megszólalt.

- Lily, mi volt az az egész az udvaron? Miért gondolta az a Mardekáros lány, hogy halálfaló vagy? - kérdezte megszeppenve.

- Őszintén, nem tudom. Mindenki attól retten meg, mikor elmondom, a pálcám 13 és fél hüvelykes, tiszafa, főnixtoll maggal. Neked mondd ez valamit?

- Tényleg semmit. - felet őszintén. - De talán apu igen. Keressük meg! - mondta, s azzal a lendülettel elindultunk a gyógynövénytan terem felé.

- Apu! - kiáltotta Kate.

- Mr. Longbotom! - harsogtam én is.

- Igen? - kérdezett vissza a tanár úr, aki épp egy növényt vizsgált a tanterem végében.

- Mr. Longbotom! Azt szeretném kérdezni, hogy ön tudja-e esetleg, mi olyan különös a pálcámban. Mindenki megretten, mikor azt mondom, 13 és fél hüvelyk, tiszafa, főnixtoll maggal. - kezdtem. A tanár arca érdeklődő pillantást vetett rám, azonban láttam, hogy legbelül ő is félelmet érzett.

- Fogalmam sincs, lányom. Kérlek, fáradjatok vissza a klubhelyiségeitekbe. - mondta.

- Nem! - fellebbeztem. - Senki nem mondja el nekem az igazságot. Kérem! - fogtam könyörgőre. Mr. Longbotom arca megrándult egy kicsit, majd pár pillanat tanakodás után meghozta a döntését.

- Még beszélek erről az igazgatónővel. 

- Köszönöm! - hálálkodtam, és visszatértem a szobámba, ahol aztán hosszasan beszélgettünk Katelinnel a pálcámról. Titkos összeesküvéseket szőttünk, találgattunk, vajon mi lelte a pálcámat. A kimerítő nap után aztán még gyorsan feljegyeztem mindent a naplómba, most viszont már nagyon fáradt vagyok, szóval jó éjt! :)

3. bejegyzés: Az első nap, avagy utazás a Roxfortba

szeptember 1.

Mivel tegnap este későig írtam a naplómat, ma eléggé nyűgösen sikerült felkelnem anyu unszolására.
- Lily! Lily drágám, kelj fel, nagy nap a mai! - rázogatta a vállamat. Nagy nehezen kinyitottam a szememet, felkászálódtam, és elkezdtem öltözködni. Gyorsan megfésültem a hajamat, és beletűztem egy csatot. A bőröndömet, - amit már egy hete előkészítettem - a lehető leggyorsabban húztam le a lépcsőn. Mondanom sem kell, a bőrönd a 6. lépcsőfok után felmondta a szolgálatot, kinyílt az egész, és kiborultak a ruháim. Amint anyu ezt meglátta, egy pálcamozdulattal újra összerakta, és segített lehozni a lépcsőn.
- Köszi! - öleltem meg hálásan, aztán siettem tovább, hogy minél előbb az állomáson lehessünk.

A 9 és háromnegyedik vágányon nagyon nagy volt a nyüzsgés. Egyenlőre még nem voltunk késésben, szóval maradt idő a búcsúzkodásra. Apa megölelt, felvett az ölébe, belenézett abba a nagy zöld szemeimbe, és így szólt.
- Ne aggódj Lily, minden rendben lesz! A Roxfort teljesen biztonságos hely! - mondta nagy meggyőződéssel. Én pedig elhittem neki, és mosolyogva adtam egy puszit.
- Hiányozni fogsz, apa! - kiáltottam még utoljára, majd felszálltam a vonatra. Az első fülkében amint láttam, Scorpius Malfoy üldögélt egyedül.
- Szia, leülhetek? - kérdeztem kedvesen.
- Kösz nem, Potter, egyedül is megleszek. - reagált gorombán.
- Rendben Malfoy, ahogy gondolod. - szóltam sértetten, és a következő fülke felé indultam. Ebben egy lány és egy fiú volt, s mivel elég szorosan egymás mellett ültek, úgy gondoltam, nem zavarom őket. Az ez utáni kabint senki nem foglalta el, hát gondoltam jó lesz nekem. Leültem, és az ablakból kezdtem el figyelni a tájat. Eközben rájöttem, hogy értelmesebben is elüthetném az időmet, szóval már épp elővettem volna Hermione néni ajándék könyvét, mikor egy srác lépett be a fülkémbe. Sötét, ha jól láttam fekete haja volt, nagy, kék szeme, és egy egyszerű, zöld rövid ujjú pólót viselt farmernadrággal.
- Bocsi, bejöhetek? - kérdezte.
- Nyugodtan, hacsak nem zavar, hogy gyakorlok. - mutattam fel a kezemben lévő könyvet.
- Nem zavar. - válaszolta, és leült velem szemben. Én eközben fellapoztam a könyvet, és megálltam az első varázsigénél. Már épp kimondtam volna, mikor eszembe jutott, hogy nincs is nálam a varázspálcám. Gyorsan előszedtem a dobozt a táskámból, és kiemeltem belőle a pálcát. 13 és fél hüvelyk, főnixtoll, tiszafa.
- Megnézhetem? - kérdezte a fiú.
- Egy pillanat. - mondtam, majd a kezembe fogtam a pálcát. - Lumos!
Amint kimondtam a varázsigét, a pálcám végén megjelent a kis fénygömböcske, - mely a nappali fénynél alig látszott - majd kialudt.
- Szép! - szólt a srác, s abban a pillanatban - mivel hogy a szememet fürkészte - nem tudtam eldönteni, hogy a varázslatra gondolt, vagy a nagy zöld szemeimre, amit apától örököltem.
- Köszi. - pirultam el egy kicsit, majd odanyújtottam felé a pálcámat. Ő elvette, majd tanulmányozni kezdte.
- 13 és fél hüvelyk, tiszafa. Milyen a magja? - kérdezte.
- Főnixtoll. - feleltem könnyedén, mire elgondolkodó fejet vágott.
- Mintha már hallottam volna valaha egy ilyen pálcáról... - gondolkodott hangosan. Na igen. Úgy látszik, csak én nem tudom, mi olyan különleges benne... - de nem tudom honnan. - fejezte be, már én arra következtetek, hogy nem mondott igazat, mert abban a pillanatban visszaadta nekem a fegyveremet, és kiviharzott a fülkéből. Utána akartam menni, azonban mire én kiértem, már nem volt a folyosón. Szóval inkább úgy döntöttem, visszatérek a varázslatos könyvemhez. A következő, amin megakadt a szemem, a Reparo. Törött üveget állítja helyre. Keresgéltem a táskámba, hogy mit törhetnék el. Végül egy kis tükröt találtam. Földhöz vágtam, mire a mellettem lévő kabinokból kíváncsiskodók jöttek át, hogy megnézzék mi történt. Elnézést kértem majd megpróbáltam a bűbájt. Na igen, itt jött a probléma, merthogy nem működött, így most ott álltam egyedül a fülkébe, a padlón ezernyi tükördarabkával. Megpróbáltam összekotorni, azonban egyik darabkával véletlenül felsértettem a kezemet. Az ujjamból kibuggyant a vörös vér. Épp zsebkendőt kerestem, amivel befoghatom a sebet, mikor hihetetlen dolog történt. A vér az ujjamon feketévé vált, s ahogy lecseppent a padlóra, átégette az egészet. Gyorsan rátettem a zsepit a kezemre, majd lepillantottam a lukon. Alul láttam a síneket.
De vajon mi lehetett olyan erős, olyan égető, hogy átlyukasztotta a talpazatot? Azt hiszem, a vérem volt. Az, amivé a vérem vált. Hátborzongató.
Nagyjából feltakarítottam a szilánkokat, majd tovább lapoztam a könyvemet egy másik varázslatot keresve.
Kb.  10 percen belül egy taláros, vörös hajú lány lépett be a kabinomba. Természetesen Rose volt az, Rose Weasley. Ő most lesz harmadikos.
- Ó Lily, végre megtaláltalak! Gyere, vedd fel a talárod, mindjárt megérkezünk! - mondta, mire én így is tettem. Negyed óra múlva aztán megérkeztünk az állomásra. Mindenki leszállt a vonatról, majd egy nagy, szőrös férfi előtt állt meg az összes elsős, merthogy azt kiáltozta, "Az elsősök hozzám!". Nagyjából végignéztem az évfolyamomat: voltak vékonyabbak, kicsit dagibbak, alacsonyak, magasabbak, sötét hajúak, világos hajúak, és így tovább. Megpillantottam azt a fiút is, aki a vonaton ült, ő azonban úgy nézett rám, mintha kísértetet látna, így inkább nem mentem oda hozzá. Egyedül ácsorogtam a sorok között, míg meg nem hallottam a vadőrünk hangját.
- Lily! Öö, Lily Luna Potter! Itt vagy lányom? - szólalt meg. Lassan felnyújtottam a kezemet.
- Gyere, gyere ide mellém! - invitált, aminek különösen örültem, mert eléggé kívülállónak érzetem magam. Odasétáltam az úr mellé, miközben a többiek lesújtó, amolyan "mit képzel ez magáról" pillantásait álltam.
Ezek után csónakokba szálltunk. Összekerültem egy vékony, szőke hajú lánnyal, illetve két, sötét hajú fiúval. A fiúk ádáz szemmel méregettek, így inkább a szöszihez fordultam.
- Szia, Lily vagyok! - köszöntem kedvesen.
- Én Margaret. Queen. Az ikertestvéremmel, Mark-kal úgy hallottam már találkoztál. Megnézhetem a pálcádat? - kérdezte. Hmm. Szóval ő is tud erről a pálcás dologról. Odaadtam neki, ő megnézegette, és magában valami olyat motyogott, hogy "nem hiszem el... igazat mondott", és visszaadta a fegyveremet, majd ugyan olyan lesújtó, - vagyis inkább azt hiszem, félelemmel teli - pillantást mért rám, mint aki komolyan szellemet látott.
- Mi olyan különleges a pálcámban? - kérdeztem tőle, de nem válaszolt, úgy látszott, meg sem mer szólalni. Ezek után csendesen telt az utazásom. Megint. Sorakozónál ismét a vadőr mellett álltam, ő kísért be a nagyterembe, ahol már az iskola igazgatónője, Minerva McGalagony állt a pódiumon, és megköszörülte a torkát, hogy beszédet mondhasson.
Köszöntötte az új diákokat, majd megkért minket, fáradjunk közelebb Albert Normeus tanár úrhoz, aki segédkezik minket beosztani egy-egy házba. Mindenkinek a fejére teszik a Teszlek - süveget, amely majd megmondja, ki melyik házba kerül: a Hugrabugba, a Hollóhátba, a Griffendélbe, vagy a Mardekárba.
Ezután Normeus tanár úré volt a szó, aki egyenként hívta ki a diákokat.
- Amanda O'Relly. - kezdte. A lány kissé idegesen lépett ki, majd leült a székre, ahol ráhelyezték a fejére a süveget.
- Hugrabug! - mondta az gondolkodás nélkül.
- Matthew Pickett.
- Hollóhát!
- Alexis Renow.
- Hmm... Hollóhát!
- Peter Grey.
- Griffendél!
- Hugo Weasley.
- Ez biztosan... Griffendél! - ekkor egy pillanatra a Griffendél asztalához pillantottam, ahol Rose egy nagy öleléssel köszöntötte az új háztársát.
- Emilia Lock.
- Hugrabug!
- Lily Luna Potter! - hát igen. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, mikor kiejtik a nevemet, de reménykedtem, hogy később érkezik el. Félénken előléptem, majd leültem a székre, ahol a fejemre tették a süveget.
- Ne a Mardekárba, csak ne a Mardekárba... - suttogtam magamnak.
- Ne a Mardekárba? - kiáltott a süveg. - Tudod, pontosan ugyan itt, 28 évvel ezelőtt édesapád is ugyan ezeket a szavakat mondta. Én pedig a Griffendélbe osztottam. Legyen hát, a Griffendél! - mondta a kalap csak mi a csuda diadalmasan. Nagy kő esett le a szívemről, el is felejtettem elgondolkodni azon, amit mondott, mármint hogy apu is ezt mondta. Mosolyogva álltam fel, és ültem át a Griffendél asztalához. A lelkesedés változatos volt: a legtöbben tapsoltak, azonban akadt egy két ember, akin látszott, hogy nem örül őszintén.
- Mark Queen. - hallatszott az ismerős név.
- Mardekár! - valahogy nem lepődtem meg. Mint ahogy azon sem, hogy az ikertestvérét, Margaretet is ide osztották később.
- Kateline Longbotom. - bizony, Longbotom tanár úr második lánya.
- Griffendél!
- Ross May.
- Hollóhát!
- Scorpius Malfoy.
- Akárcsak édesapád. Mardekár! - sötét, gonosz. Szemmel fogom tartani.
- Végül pedig Bob Benet.
- Bátor, meleg szívű. Griffendél!
Miután az utolsó elsős is helyet foglalt az asztalánál, kezdődhetett a vacsora. Volt itt minden, akárki akármit ehetett és ihatott. A bőséges lakoma végén az igazgatónő meghagyta, hogy a prefektusok és a házvezetők irányításával fáradjunk fel a lakókörleteinkbe, és na maradjunk fent sokáig, mert másnap már kezdődik a tanítás. Nos, ez a felszólítás nálam nem nagyon vált be, mert most is a pálcám fényénél írok naplót. Egyébként nagyon hasznos ez a lumos varázslat, sokat fogom használni. Most már viszont alszom, jó éjszakát! :)